Nem vagyok benne bizonyos, hogy ez így most működik. Bele kell gondolni, hogy a jövőben ebből mi lesz, s ha lesz is valami, vajon mekkora értéket fog képviselni. Nem látom az alagút végét, vagy legalábbis más alagútjának végét. Nem tisztem, s talán nem is szükséges látnom ezeket az utakat, azonban félek, hogy igazam lesz, vagy legalábbis reménykedek, hogy nem lesz igazam.

Ha az alagút végén lévő kijárat oda fog torkollani, ahova én szerintem eljut, akkor itt gondok lesznek. Ó, de mekkora gondok. Régóta tudatosult bennem, de az utóbbi napokban valahogy egyre jobban észreveszem. Tényleg ennyi lenne a világ? Szörnyű belegondolni, hogy a végkifejlet vajon mennyire fogja befolyásolni a jövőt, még ha én is dramatizálom túl a dolgokat. A megoldás adott, egyetlen problémája, hogy megvalósíthatatlan, vagy csak később lehetséges mindez. Most nem.

Nem, mert a nevelés és befolyásolás minden eszköze be van vetve a világ ellen, s gyökeres változások kellenének ahhoz, hogy a metaforai alagút fényes legyen. Nem lehet mást tenni, csupán próbálkozni. Próbálkozni fontos, főleg ha a sikertelenség szinte borítékolt, de a remény sohasem hagy el. Egyébként, örüljünk, ha a saját utunk megfelelő, legalább saját magunk számára. Mást képtelenek vagyunk tenni, még ha nagyon szeretnénk is.

Ahhoz, hogy minden úgy működjön, ahogy Isten elrendelte, tömeges szellem kellene. Tegyünk meg mindent, amit az Úr ránk szabott, s segítsünk felebarátainkon, de a megfelelő emberi adottságok miatt a siker nem bizonyos. Sebaj, legalább a mi alagutunk kiérhet a szabadba, vagy reménykedhetünk, hogy a megfelelő sínen haladunk. Mást úgysem tehetünk.

“ErÅ‘ddel a szíveken zúgj át
és szellőztesd ki minden zugát!
Szellőztess ki országot, mépet,
az egész nagy földkerekséget!”