Amellett, hogy nem igazán történik semmi, valójában elég sok minden történik. Ez így furán hangzik, pedig valahogy így van. Igazából semmi érdekes vagy izgalmas nincs, inkább csak az általános dolgok.

Szombaton verseny, feltéve, ha eljutunk addig, és egyáltalán kész leszünk a beugró társasjátékkal. Ebben egyre jobban kezdek kételkedni, de igazából nem is nagyon izgat. A rangsoromban ez eléggé alul helyezkedik el, ami nem tesz jót a hozzáállásomnak. Ha másról beszélnénk, akkor még esetleg jobban odatenném magam – hogy ilyen szép szlenggel éljek -, s talán még jóval több mindent magamra vállalnék, de természetesen ez nem fog bekövetkezni.

A csapatversenyek sohasem tartoztak a kedvenceim közé, feltehetőleg a felelősség és a csapat léte miatt. Ha nem jelenek meg egy megbeszélésen, az az egész csapatnak rossz, bár még mindig jobb, mintha a versenyen nem tudnék valamit, amit kellene. Tisztában vagyok vele, már anno a Curie óta, hogy én bőven kevés vagyok a csapathoz, bár már azt is sikerült megtanulnom, hogy ez véletlenül se zavarjon.

Teljesen felesleg idegeskedni olyan miatt, ami ellen semmit sem tudok tenni. Bár egyébként sem vagyok egy ideges ember, de ez egyre jobban érződik.

“Ha igazad van, megengedheted magadnak, hogy megÅ‘rizd a nyugalmad. Ha nincs igazad, nem engedheted meg, hogy elveszítsd.” (Gandhi)

Mindenesetre érdekes így mostanában figyelni az embereket, legfÅ‘képpen a reakciójukat néhány dologra. A személyes meggyÅ‘zÅ‘dés és az objektivitás hiánya milyen problémákat tud szülni. Az arrogancia, a butaság, s egyáltalán a “tucatemberség” jegyeit, vagy éppen hogy mennyire semmi világban élünk. Talán túlzottan antiszociális vagyok? Ezt nem tagadom, bár a különc lét meglehetÅ‘sen szép elÅ‘nyökkel jár.

Blogin írt nemrégiben ilyen gondolatokat, s igazából valahol igaza is van. Az emberek valahol elvesztették a fonalat a értelmes élet felé vezető úton, s a probléma leginkább az, hogy ez nem száz éve történt, hanem még szinte a szemünk előtt zajlik. Sebaj, élvezzük a színjátékot.